Interjú Rigó Éva nevelési tanácsadóval

Rigó Éva, elismert nevelési tanácsadó, Désben született, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatán végezte a pszichológiai alapképzést, majd Dublinban folytatta tanulmányait, ahol elsajátította a Positive Parenting programot. Miután hazatért Romániába, itt is nagy sikereket ért el ezen új program népszerűsítésével és a mai napig szülők ezreinek segít a megfelelő, hatékony gyereknevelés elsajátításában.

Mikor kezdtél el azon gondolkodni, hogy a pszichológia szakot válaszd?

Én mindig nagyon szerettem emberekkel foglalkozni, legelőször a gyerekekkel való munka tetszett, holott akkor még nagyon keveset értettem, tudtam a gyerekekkel való munka természetéről, dinamikájáról. Abban biztos voltam, hogy az erősségem az emberekkel való munkában rejlik: tudtam, hogy könnyen kommunikálok és az emberek megértése, elfogadása sem jelentett gondot számomra. Keresgéltem az opciók között, a líceumban nem tartottak pályaorientációs szaktanácsadást. Úgy gondolom hogy az információ kínálat gyérebb volt. 

A középiskola utolsó évében fogalmazódott meg bennem, hogy a pszichológia szakot szeretném választani. Diákként széles volt az érdeklődési köröm, nagyon sokféle dologgal foglalkoztam, különböző irányú tevékenységekben projektekben vettem részt. Azt hiszem a más-más irányú aktivitások kipróbálása segített a döntéshozásban. Líceum alatt kórházakba jártam be betegeket látogatni, velük beszélgettem, önkéntes munkát végeztem. Akkor már vonzottak bizonyos területei a pszichológiának.       Gyerekeknek vallásórákat tartottam, különböző közösségi aktivitások szervezésébe is besegítettem, ekkor nagyon megszerettem a gyerekekkel való munkát. Legkevésbé a szervezetpszichológiával találkoztam, de az egyetem alatt azt is megismertem. Nekünk nem kellett felvételizni, a líceumi négy évi átlagot és az érettségi jegyet vették figyelembe, bár én most nagyon jó dolognak tartom, hogy kell felvételizni, sőt egy interjú jellegű preszelekciós beszélgetést nagyon hasznosnak tartanék, ha lenne rá keret (idő, energia, ember).

Milyen volt abban az időben egyetemistának lenni?

Nagyon pozitívan emlékszem vissza az egyetemi évekre, szerintem vagány volt az évfolyamunk. Szerettem az egyetemista életmódot és jó volt az is, hogy az oktatásban is több volt a flexibilitás mint a középiskolában. Ritkábban volt olyan lehetőség, hogy vendégtanárok jöttek előadásokat tartani. Az egyetemi oktatás túlnyomó részt elméleti síkon futott. Szívesen mentem az egyetemre, voltak természetesen kedvenc és kevésbé kedvenc tantárgyaim is. Úgy emlékezem vissza, hogy időnként lázadoztunk a sok elmélet miatt, nem láttuk értelmét, nehezen kapcsoltam össze a gyakorlati elemeket az elméleti részekkel. 

Ezt lényegében csak később, külföldi szakmai munkám során értettem meg, amikor elkezdtem mentorként dolgozni egy kutatási programban, ahol kiváló kapcsolat volt a kutató csoport és a családokkal foglalkozó szakemberek között. Erre a mi teamünk Dublinban nagyon büszke volt, mert ritka dolognak számított ez a jelenség. A családokkal nap mint nap dolgozó szakembereknek nagyon fontos volt tisztán érteni a kutatás elemeit és a kettő közti dinamika jól működött.

Hiányoltuk az egyetemen a gyakorlati elemeket és mai napig azt mondom, hogy milyen jó lett volna, ha több gyakorlattal szembesültem volna akkor, azt hiszem még strukturáltabban láttam volna a pszichológia egészét, de így is összeállt a kép végül, az utamat megtaláltam. Mai munkám során a szükséges változtatások híve vagyok a maximális hatékonyság elérése végett és természetesen ezt fontosnak tartom az élet és oktatás minden területén. 

Az egyetemi évek során persze voltak gyakorlatiasabb tantárgyak is, én nagyon szerettem a pszichiátria gyakorlatot, amikor kórházakba mentünk és esetekkel találkoztunk, vagy amikor a logopédia gyakorlatot végeztük, Zörgő Éva tanárnővel a Báthoryba jártunk be, ott láttuk, hogy mi a munka veleje. Kilenc évvel ezelőtt licenszeztem, akkor az előadók nagyon kevés audio vizuális elemet használtak az előadások során, Hóka Hédi PhD előadásai, külföldi tapasztalata innovatív volt. Mostani fejjel visszaemlékezve azt hiszem azt érzem hiányosságnak, hogy voltak olyan előadók, akik soha nem hagyták el az egyetemi szférát és amiről tanítottak, abból nagyon keveset láttak a gyakorlatban, így kevés példát és tapasztalatot tudtak velünk megosztani. Összegezve hálás vagyok minden előadónak, asszisztensnek aki hozzájárult ahhoz, hogy az oktatás érdekesebb, hatékonyabb legyen.

Milyen volt az egyetemi diákélet? Vannak olyan évfolyamtársaid, akikkel még mindig tartod a kapcsolatot?

Szerintem nekünk nagyon vagány volt az évfolyamunk, mai napig is tartom velük a kapcsolatot. Nekem nagyon jó érzés volt, amikor elkezdtem a Positive Parenting-el kapcsolatos műhelymunkákat szervezni itt Erdélyben is, hogy az évfolyamtársak bíztattak, támogatták a munkám. A szociális média segítségével gyakran "találkozunk", folyamatosan kedvelik és megosztják a különböző workshopokat, eseményeket, és pozitív feedbackeket írnak. Ez a visszacsatolás, megerősítés szakmailag is nagyon jó.

Hasznos amikor ez a szakemberek közötti visszacsatolás szervezett keretek között is működik. Dublinban egy olyan szakmai kört is vezettem, ahol csak olyan szakemberek, vettek részt, akik családokkal foglalkoztak és akik a Positive Parenting módszert alkalmazták és oktatták családoknak, szülőknek, pedagógusoknak. Ez más, mint a szupervízió, ez volt az a hely ahol tudtunk reflektálni arra, hogy hol és milyen részeken, praxisokon kéne változtatni, ahhoz, hogy a hatékonyságunk még jobb legyen. Ugyanakkor lehetőséget adott újabbnál újabb cikkeket, tanulmányokat megosztani, ami a mi személyes fejlődésünkhöz járult hozzá.

Dolgozatok, beadandók akkoriban hogyan működtek?

Szemináriumokon kellett dolgozatokat leadni. Az esetek túlnyomó részében az előadáson bemutatott elméleteket megbeszélhettük, szemináriumon kérdezhettünk, illetve volt olyan, hogy tőlünk kérdeztek, a kiadott könyvészet alapján. Csoportos projekteket is készítettünk, prevenciós modelleket kellett kidolgozni tanult elméletek alapján, amelyet egy előadás alkalmával bemutattunk, de nagyon ritkán voltak ilyen feladataink. Pszichodiagnosztikából volt sok gyakorlati rész, ami nagyon tetszett.

Az alapképzés után külföldön folytattad életed. Mesélnél ezekről a tapasztalatokról?

2007 nyarán fejeztem be az egyetemet és ősszel, október 24-én kimentünk írországba a férjemmel, meghírdettek egy cigarettaprevenciós állást. Elmentem az interjúra, semmilyen diplomát nem kértek, hanem részt vettem egy csoportos interjún. Az volt a feladatom, hogy helyben részletezzek egy megelőzési tervet olyan személyek, felnőttek számára, akik elhatározták, hogy leszoknának a cigarettázásról. Eszembe jutott, hogy épp egészségpszichológia órán kellett egy ilyen tervet kidolgoznunk és fel is használtam. Ez nekik nagyon tetszett és megkaptam az állást. Rengeteg ingyenes képzésen, trainingen vettem részt a kollegáimmal. Egy évig dolgoztam itt részmunkaidőben. Majd meghírdették a cégen belül, hogy megürült egy mentor állás a Preparing for Life programban, amely egy iskolaérettséget elősegítő kutatási program volt, és akkor onnan kezdődött a további karrierem, amit nagyon szerettem csinálni, ebben dolgoztam 4 éven keresztül, ott találkoztam a Triple P programmal (Positive Parenting Programme) is.

 Az első kérdés az interjún az volt: hogyan építenél kapcsolatot egy 3 éves gyerekkel akit még soha nem láttál? Nagyon sok olyan konferencia volt, ami gyerekneveléssel, gyerekpszichológiával, gyerekfejlődéssel foglalkozott, illetve az iskolaérettségi készségeket célozta meg. Ezeken nyitott volt a részvétel, illetve a részvételi költségeket a program fedezte. 23 családdal dolgoztam végig, mivel longitudinális, utánkövetéses vizsgálatról volt szó: kismamákkal kezdtünk el dolgozni. A közös munkánk addig tartott, míg a gyerekek betöltötték a 4 évet és iskolába mentek. Ez a program egy kidolgozott logikai modellre épült és mi információt vittünk a családokhoz. Olyan jellegű információkat osztottunk meg a szülőkkel melyek relevánsak voltak az iskolaérettség szempontjából: kitértünk a gyerekek szociális-, érzelmi-, motrikus-, kognitív fejlődésére, pozitív nevelésre, egészségtudatosságra, helyes táplálkozásra, babamasszázs csoportokat vezettünk és sorolhatnám. Mindenképpen megérte külföldön dolgozni, mivel olyan tapasztalokra tehettem szert, ami új, ami más, egy multidiszciplináris team tagja lehettem. Velem együtt dolgozott egy szocmunkás, gyógypedagógus, pszichológus, tanár is.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Nekem nagyon tetszik a családokkal való munka, tisztában vagyok vele, hogy ez az amit szeretek csinálni és amiben hatékony is vagyok. További képzéseken szeretnék részt venni, szeretném tovább szélesíteni a tudásomat, tapasztalatomat. Nagyon sok szülő keres meg azzal, hogy tinédzsereknek célzott pozitív stratégiákról is tartsak Workshopokat, igyekszem erre is odafigyelni. Azt szeretném, hogy minél több szülőhöz jusson el a pozitív nevelés módszere, mert úgy érzem, hogy nagyon nagy szükségünk van egy váltásra, főleg abban, ahogy kommunikálunk gyerekeinkkel és ahogyan tanítjuk nekik azt, hogy ők is empatikusak legyenek. Van egy fantasztikus idézet, amely nagyon jól tükrözi azt, amire a gyerekekkel való viszonyulásunkban szükségünk van, nekünk felnőtteknek:

"Meg akarunk szabadulni attól a generációk óta öröklődő beszédmódtól, amely nem segít, hanem gátol minket a hétköznapokban. Egy másfajta kommunikációs módot akarunk örökségként a gyerekeinknek továbbadni, amelyet aztán egész életükben használhatnak a barátaikkal, munkatársaikkal, szüleikkel, és majd egynapon a saját gyerekeikkel." Adele Faber

Használjatok ki minden új lehetőséget ami épülésetekre szolgál! 

Interjúvezető: Barta Andrea